A hazaszeretetet nem lehet kilóra megvenni, nem lehet lemosni, elfelejteni. Örömmel tölti el szívem, ha hazánk nagyját, az irodalmi Nobel-díj büszke birtokosát honfitársamnak mondhatom. Ez még akkor is igaz, hogyha a díjazott mű középszerű, mert ugye elsősorban nem a művet, hanem a művészt díjazzák. Ami lehetne megérdemelt.
Úgy általában véve.
Azt gondolná az ember, hogy az efféle elismerés szerénységre tanítja annak fogadóját, és annak belátására, hogy elefántcsonttoronyból nem lehet a ganyét lapátoló parasztok munkáját kritizálni.
Mert bizony annyi szégyenletes marhaságot, amit rólunk összehordott új választott otthonában, nehezen bocsát meg országunk egyszerű gyermeke. Még akkor is, ha épp érti az iróniát. Mint Kertész Imre szerint a művelt emberek teszik - hiszen más magyarázata a felháborodásnak nem lehet.
Én amúgy szoktam érteni a tréfát. Bár néha nem szeretem. Hiszen igaz, ami igaz, hogy ha a rovásomra űzik, csak akkor tudok őszintén nevetni, ha nyilvánvaló számomra az élcelődő nem sértő szándéka. Vannak azért dolgok, amiket nehéz megmagyarázni. Például, Kertész Budapesthez és Berlinhez fűződő viszonya. Ő ugyanis - mint afféle "nagyvárosi ember" - nem magyarnak, és nem budapestinek vallja magát. Budapest ugyanis szerinte "teljes mértékben balkanizálódott" - emiatt természetes, hogy egy "nagyvárosi ember" Berlinhez kötődik. Ezt a mondatot persze még érteném öniróniának is, talán így nem lenne vele nagy baj. Bunkóságnak mondjuk elég ordas, de legalább viccnek is rossz.
Szóval vicces ember ez a Kertész. Aki művelt az érti, és vele nevet.
Kommentek