Valós személyekkel és cégekkel való egyezés esetén elképzelhető, hogy az talán nem teljesen a véletlen műve, mindazonáltal az azonosításukat lehetővé tevő adatokat a kellemetlenségek elkerülésének gyáva okán mellőzöm. Ha valaki mégis ilyent vél itt felfedezni, kérem szóljon, és a kényes információ haladéktalanul törlésre kerül.

Általánosítások - a zsidó lányok szépek.

Nem utáltam a zsidókat. Tényleg. Semmi különösebb ellenérzésem nem volt velük szemben. Az, hogy a kereszténységet lényegében az ő tevőleges közreműködésüknek köszönhetjük, egyáltalán nem izgatott. Az sem igen idegesített, hogy nagy az orruk, fülük, szakálluk. Nekem miért fájna? Hogy az antiszemitizmus vádját elkerüljem, már jóelőre kerestem a a neten egy kedves mosolyú ellenpéldát. Vele kapcsolatban  például fogadni mernék, hogy az olvasók legalább ötven százaléka örömmel megismerné közelebbről. Még akkor is, ha épp koreai zsidó a hölgy.

És persze az egyszeri rossz tapasztalat alapján sem kívánnék általánosítani, de...

Gondolható - naná - hogy ezen a ponton kezdődik a "nekem is volt egy félfülű cigó barátom, de mégis aszondom" duma. A látszat ezúttal nem csal. Sajnos.

... a sztori ezúttal nem minden tanulságérték nélkül való.

A magyar zsidóság egy prominens képviselőjével való találkozásom szomorú, ámde igaz története a következő:

Néhány éve kaptam - épp "kényszerszabadúszóként" - látszólag ragyogó - állásajánlatot, miszerint egy jobb napokat látott, sok vihart-pereskedést megért, ámde még mindig nagyhírű védjegyet magáénak valló, (nevezzük így) híres-hírhedt "Kohn úr" tulajdonában levő üdítőitalgyártó cégnél kellett volna a jogi ügyek vitelében itt-ott közreműködnöm. E tevékenységem viszonylag kielégítő anyagi kompenzációval, és felülmúlhatatlanul durva jogi kung fuval kecsegtetett.

Kicsit furcsa volt ugyan, hogy az első és második körös állásinterjún többször is feltették az interjúztatók a kérdést, hogy "ugye nem probléma, ha zsidó a főnök?". Olyan ember lévén, aki csak a saját kárán tanul, és némiképp tapasztalatlan a tárgyban, természetesen bután néztem vissza: "nekem ugyan nem gond, ha neki sem gond, hogy én viszont nem vagyok az"

Jaj, én ostoba, hát nem azt gondoltam naívan, hogy egy "zsidó főnök" mindössze annyit tesz, hogy máshova jár imádkozni, nem keveri össze a halas és a húsos kajásedényeket, és olyan kis izéféle aranyos sapkájuk van?! (kapedli vagy mirosseb)

Bruhaha. ilyen egy nagy marha vagyok.

Nem zavart persze a hivalkodóan gyászruhás formája sem. Mókás volt, de zavarni miért zavart volna? Ami viszont már az első pillanattól kezdve nyomasztott, az az igazsághoz-igazmondáshoz való viszonya, ami hááát.... hmmm.... nevezzük finoman rugalmas értelmezésnek. Ez legalábbis a gojok felé mindenképpen így volt. Nem emlékezett igéreteire, letagadta az elismert kötelezettségeit, sorolhatnám. Lehet persze, hogy a zsidók felé tökmásképpen viszonyult, mégiscsak vérei valának, és a Talmud szigorú előírásait formailag híven követte. Nekem mindenesetre eszemben sem volt levágatni a répámból csak azért egy jókora darabot, hogy megtudjam, mi a helyzet e vonatkozásban.

Bevallom, ettől eltekintve sem kellett azért túl sok időnek eltelnie, hogy feltámadjon bennem a sanda gyanú halovány árnyéka: a dolgok picit máshogy mennek, mint azt korábbi munkahelyeimen megszoktam korábban.

Kezdem azzal, hogy az "elnöki irodának" csúfolt bérlemény udvariasan fogalmazva egy ocsmány, koszos trágyadomb volt. Néhanapján jött ugyan egy takarítónő, de miután benézett az ajtón, azonnal besápadt. Gyorsan ki is farolt az udvarra, ahol elszívott néhány cigit nagy idegességében, és lelépett mielőtt véletlenül hozzáérhetett volna valamihez. 

Ez azt hiszem valahol érthető volt, több olyan felület lévén az Elnöki Irodában, amivel kapcsolatban már közelítés puszta gondolata is veszélyesen gyomorforgató volt, nem szólva arról, hogy érintésük jó egérragasztó módjára élethosszig tartó helyhezkötöttséggel fenyegetett.

Egy cigányputri is lakályosabb lett volna, arról nem is szólva, hogy ha választanom kellett volna, hogy hol hajtsanak végre rajtam nyitott szívműtétet, egy szemétdombon vagy ott, akkor igencsak fel lett volna adva a lecke.

Merjünk nagyok lenni!

avagy

Jack Bauer és April Foley fellépőruhája

A "merjünk nagyok lenni" elv a cégnél mindazonáltal maradéktalanul érvényesült, hiszen az igénytelenséget lelkesen pótolták cikornyás (bár kissé egyoldalú) levelezéssel, üdvözlőlapok és meghívók formájában hazánk főméltóságai, és más kiemelkedő alakjai felé. Előfordult nagynéha, hogy elkövette valaki azt a hibát, hogy válaszolt a körlevélszerkesztővel sorozatgyártott küldeményekre. Ez esetben már bele is futott a csőbe, és már soha többé nem szabadult tőlünk. Így járt például az amerikai magyar nagykövetasszony, Mrs April Foley, aki a következő rémtörténetemben kapott egy meghívót, Kohn úr szervezésében, a parlament látótávolságában található közterületen tartott nyilvános hanuka-ünnepségre. Minden bizonnyal meggyőző volt számára, hogy "több ezer fő megjelenésére" számítottunk.

Ezen az "ünnepségen" én például akkor kezdtem magam különösen rosszul érezni, amikor észrevettem, hogy már egy koszlottruhás csavargó is részvéttelin nézi lepukkant 6 tagú kompániánkat, és szemmel láthatóan azon töpreng, hogy sajnálatból megkínáljon-e minket a hóna alatt melengetett papírzacskójában levő borosüvegben kotyogó nektárból.
Ms April Foley nagykövetasszony viszont hatalmas lúzer módjára komolyan vette a cicomás meghívóban foglaltakat. Amikor megérkezett, kicsit olyan volt, mintha Jack Bauer kalandjait nézném a 24-ben: begördült a térre három csillogó-villogó fekete diplomataautó, és tucatjával ugráltak ki belőlük a szálfa termetű, fekete öltönyös, napszemüveges, súgógépes testőrök. Kinyílt aztán a limuzin ajtaja, és vajfehér koktélruhácskában, és rövid kabátkában, sugárzó mosollyal arcán előlibbent a nagykövetasszony. Amikor körülnézett, láthatóan elfogta a pánik, és a mosoly fentartása feltűnően nagy erőfeszítésébe került. Szerintem lefutott a fejében az összes menekülési szkenárió, és nő létére valószínűleg az "elfolyt a magzatvizem" ultimate érv vezette a listát. Sajnos láthatóan nem volt terhes, és más jó kifogást sem sikerült kiötölnie. Fantáziátlanságát nagyon csúnyán megbánta az elkövetkező másfél órában, amit egy kerti pottyantós fabudi szerű emelvény-szerkezetbe beállítva, mintegy kiállítási-szemléltetési tárgyként töltött el, akárcsak ha Madame Tussaud panoptikumának egy szereplője lenne. Hogy teljességében el tudjátok képzelni a körülményeket: minusz 5 fok volt, süvítő szél. A három oldalán nyitott festetlen fabudi, amiben Ms. April Foley állt, nyilván nem sokat védett a metszően jeges szél, és a lassan rákezdő vízszintes hóesés ellen.
Díszletként Kohn úr felállított egy izléses olajoshordót, amibe a takarékosság okán fűtőanyagként szemetet és némi fahulladékot halmozott, majd ezt begyújtva csinált a közelállóknak meleget, és hangulatos poszt-apokaliptikus Mad Max feelinget. Néhány részeg hómlessz odatántorgott ugyan melegedni, de amikor ráébredtek arra, hogy ilyen mélyre ők sem akarnának süllyedni, elnégykézlábaztak inkább a semmibe.
Hogy ne unatkozzunk, arról maga Kohn úr gondoskodott, így a műsor sem maradt el: üvöltő dervisként, lángoló szemmel, rövid másfél órán át harsogta szónoklatát kevert jiddis-angol-magyar nyelven. Eközben időnként a nagykövetasszonyra mutatott: "láttyátok, ilyen barátaim vannak!" hangzott el ilyenkor.
Nem tudom, zsidóul mennyire jól forgatta a szót, mindenesetre beszédjének magyar és angol nyelven előadott - teljesen összefüggéstelen - részletei valahol félúton voltak egy részeg holland tengerész danászása, és egy kevéssé sikeres Torgyán József imitátorverseny utolsó helyezettjének karattyolása között.
Kohn úr közben énekelt, sőt táncolt is kicsit időnként. Gondolom, hogy teljes legyen a műélvezet. Komolyan mondom, inkább verjenek meg egy jó nagy furkósbottal, semmint mégegyszer átéljem azt a gyötrelmes előadást.

Szegény April Foley e néhány órás tortúrát rezzenéstelenül tűrte, minden elismerésem az övé. Igaz, ebben talán az is segített neki, hogy merevre fagyott, legalábbis az a - jelentékeny mértékű - része, ami kilógott rövid belépőruhája alól.

A műsor fémpontya az volt, amikor "Közép Európa Legnagyobb Menóráján" (aki netán nem tudná, ez egy vasvella forma gyertyatartó állvány) - huszadszorra próbálták meggyújtani a második gyertyát. Úgy tűnt Jehova a zsidókat megpróbáltatásokkal kívánta erősíteni, és  a gyertyatartó köré nem terítette hatalmának óvó palástját, viszont lehelletével mire a második gyertyát meggyújtották az elsőt elfújta vala. A zsidók istene amúgy köztudomásulag egy bosszúálló rohadék. Lennének ötleteim, miért haragudhatott.

Türelmesen vártam egy félórácskát a sikerre, de mivel a harmadik gyertyáig sem jutottunk el egyszer sem, ezt gazdag lelki életet élő személy lévén, az égiek intésének kellett tekintenem. Mihelyt eljött a megfelelő pillanat, kiléptem a lángoló hordó fényköréből, és többé-kevésbé észrevétlenül eltűntem onnan. A további eseményekről így nem tudok már beszámolni, de gyanítom, nem vesztettünk sokat. Sajna nem bírtam röhögés vagy sírás nélkül tovább, de hogy eldönthessem melyikről volt szó, sürgősen le kellett innom magam.

A munkamorál kérdése

avagy

Hogy kerül a dolgozó diliházba?

Értek azonban pozitív dolgok is a cégnél: legalábbis a kollektívára nem panaszkodhattam. Egyetlen munkatársnőm nagyon jó fej, dögös leányzó volt, aki krónikus önbizalomhiány okán nem ment más céghez jogászkodni. Jókat lehetett vele dumálni, noha enyhén zilált-stresszes-depressziós idegállapotban leledzett a hét túlnyomó részében. Az sem volt példa nélkül való, hogy a stresszt a szomszédos patikakimérésből begyűjtött folyékony halmazállapotú idegnyugtatóval kezelgette. Tette ezt kitartóan, ámbár a siker legcsekélyebb reménye nélkül. Folyamatosan szivatta őt  ugyanis Kohn úr. Típusszopatásként telefonálgatott neki Amerikából, hogy mittomén milyen ügyben mikor mi van? Rövid két-három órácskában. (jó beszélgetés közben repül az idő) Itthon éjjel két órás kezdéssel. Merthogy ő épp akkor ébredt fel. Ott délben. Persze reggel 7kor a kollegínának benn kellett már lennie az irodában... Ezzel nálam is bepróbálkozott. Egyszer.Sajnos megszakadt a vonal a második mondatnál, és nem is volt térerőm egészen reggelig, így fogalmam sincs mit akart. Amikor reklamáltak nekem, hogy nem vagyok éjszaka elérhető, akkor szomorúan csóváltam a fejem: sajnos ócska a telefonom, és amilyen sokat túlórázok a cégnél, mindig lemerül közben. Kohn úr egyszer azzal is előállt, hogy takarítsak ki nála, meg vásároljak be neki rendszeresen. A tekintetemet látva, rájött, hogy olcsóbb lesz bejárónőt hívnia.

Egyszer viszont elkövettem azt a hibát, hogy felvettem munkaidőn túl a telefont, mert azt hittem nyilván nagyon fontos. Hiszen karácsony este volt, mi másért keresnének ilyenkor? Gondoltam  még, hogy talán kellemes ünnepeket, és boldog új évet akar kívánni. Haha. A karácsony estét a telefon felvétele, és némi autókázás után, az irodában töltöttem, telefonnal a fülemen,  egy háromsoros (!) levél 57szeri átfogalmazásával. Amikor 58-adszorra, este 11kor, nulláról újra akarta  íratni velem, akkor finoman már jeleztem, hogy teljes másfél percig szándékozok maradni az irodában, mert lassan kihűl a pulyka. Ha ebbe az időbe belefér, ám legyen, de én most megyek karácsonyozni, és egyébként majd másodikán megbeszéljük a többit. "A karácsony nem ünnep!" jött a válasz ordítva a tengerentúlról. "Magának!" feleltem, és "akkor viszlát jövőre" zártam le a munkanapot.

A fluktuáció nagyságát és annak okait firtató kérdésemre   kolléganőm félénken megemlítette, hogy elődöm úgy hagyta ott a céget, hogy utána diliházban ápolták egy ideig. Mit mondjak....már nem is csodálkoztam. Volt már néhány magyarázatom a kollégák szapora cserélődésére.

Ha akkor és ott felállok az asztaltól és elhúzom a belem a büdös francba, sose tudhattam volna meg, mekkora egy marha vagyok, hogy nem így tettem. (ha e a bekezdést csont nélkül felfogtad, akkor mars ki a konyhába, és nyomj be még egy sört: nem ittál még eleget. Ha a zasszony csúnyán nézne, mondd meg neki bátran, hogy én küldtelek.)

Beszerzési módszertan amerikai zsidó üzletembereknek

Szeretném, hogy teljes szörnyű valójában világossá váljon, miért támadtak ellenérzéseim a zsidó-goj üzleti kapcsolatok vak bizalommal történő megközelítésével kapcsolatban. Elmondok ezért néhány rövid rémmesét:

A cég beszerzési stratégiája a következő alapokon nyugodott: "Megvásárolta" a dolgot vagy szolgáltatást, de legalább 8-30 napos fizetési határidőt kötött ki. Aki ebbe nem ment bele - legyen szó bármiről - az máris kiesett az üzleti partnerek köréből. Mert hát mi az, hogy nem bíznak benne ezek a gojok? Az átvétel után vagy fizetett - vagy nem. Én mondjuk még nem láttam őket egyáltalán semmi, kétkilós tartóskenyérnél értékesebbért fizetni, de végülis önmagában nem zárható ki teljesen az elvi lehetősége ennek a szerintem röhejesen abszurd feltételezésnek.

Persze a nemfizetés soha nem volt ok nélküli. Merhogy indok, az mindig volt kéremszépen. A kedvenceim a "zsidó magyarázatok" voltak. Példa: repülőjegyrendelés. Repjegy átadva. Elfelejtve, el nem használva, le nem mondva. Ki nem fizetve. Felszólítások leszarva. (Haha, miért mit hittetek?) Perben védekezés: zsidó ünnepre esett a repülőút, ezt az iroda igazán figyelhette volna. (nem utazhatnak ünnep alatt vagy mi a nyavaja) Nem ők baszták el, naná, hogy az utazási iroda volt a hibás. Tudnivaló egyébként, hogy zsidó ünnep nem három darab van egy évben. Külön zsidó "users manual" jár szerintem a sábeszdekli mellé, máskülönben fejben tartani mindet nem kicsit lehetetlen lenne.

Más esetben megtörtént, hogy cukrot vettek - nem sokat, csak néhány tonnával - és úgy gondolták, hogy a teherautó vontatmánya is jár nekik a cukor mellé. A fuvarozó cég ravasz volt, mert amikor észlelte a tartálykocsi birtokának elvesztését, nem kért a jegyzőtől birtokvédelmet, és nem indított évtizedekig tartó pert, hanem beállt egy daruskocsival a telephely mellé, és a kerítésen keresztül kiemelte a tartályt jól. A rohadt antiszemita bíróság és rendőrség meg nem büntette meg őket birtokháborításért. Felháborító! Üldözik itt a zsidókat kérem. Heppiend.

Más: vettek néhány ezer darab üdítőitalos göngyöleget (üvegpalackot) (nevezzük az egyszerűség kedvéért mondjuk Lónyálszörp Colának az üdítőt), és azóta szépen használja  Kohn úr a Lónyálszörp védjegyet a saját üdítőin.  Amikor vita lett a dologból, profin védekeztek: arra hivatkoztak, hogy vettek már lónyálszörp sűrítményt is egyszer, így mostantól fogva csak ők gyárthatnak ilyen üdítőt, az amerikai Lónyálszörp Co. meg elmehet az anyjához magának testvérkét csinálni. A rohadt magyar igazságszolgáltatás viszont emiatt védjegybitorlás vádjával zaklatja ártatlan zsidóinkat.... Érthetetlen. Az egyetlen épeszű magyarázat csak a bipsiellenes társadalmi összeesküvés lehet!

Megesett az is, hogy telephelyet béreltek egy más vallású (legyen mondjuk iszlám) egyháztól. Igaz a "béreltek" némiképp eufemizálása annak ami ott folyt, ugyanis egy büdös fityinget soha nem fizettek érte. Amikor jöttek a bérleti díjért: "holnap". Minekután megelégelték iszlámék a nem fizetést és mondták zsidóinknak, hogy kívül tágasabb, akkor persze hogy nem költöztek ki. Csak lecserélték a zárat, és örséget állítottak, nehogy visszaszerezzék tőlük a telephelyet. Müzzeinjeink - némileg alaptalanul - bízva a magyar igazságszolgáltatásban, megforgatták a törvény malmának kerekeit: pereskedni kezdtek. Amikor zsidó komák (természetesen) elvesztették a pert, egycsapásra semmi nem változott. Ugyanúgy nem távoztak, hanem: fellebbeztek, viszontpereltek, perújítottak. Végrehajtási kifogással éltek, perbehívtak, feljelentettek. Fenyegetőztek, médiához fordultak. Így ment ez hosszú-hosszú időn át, minekáltal sikerült megúszniuk Kohnéknak a bérleti díj megfizetését egy budapesti többezer négyzetméteres iroda és raktár majd évtizedes használatáért. A magyar államnak se került ez pár tízmillió forintnál többe, szóval olcsón megúsztuk.

Sorolhatnám még a sztorikat végtelenségig. Egyik borzasztóbb volt, mint a másik. Komolyan mondom, hogy minden nap forgó gyomorral mentem be dolgozni, és esténként gyűlöltem magam azért a pillanatért, amikor először eszembe jutott, hogy jogásznak álljak. Hülyén értelmezett pártatlanságból mindezek ellenére próbáltam a legjobb tudásom szerint szolgálni a céget, de mind rosszabbul és rosszabbul aludtam, és mind nehezebb volt azt hinni magamról, hogy valami több és jobb célért dolgozok, mint a napi betevő előteremtése.

Mindenesetre a mentalitás érzékeltetésére némi adalék: Kohn úr különösen szorgalmas vállalkozó volt, ezért nem csak egy céggel bírt. Na persze a több cég birtoklásának vágyában az is közrejátszott (az "adóelkerülés" óhaján túl), hogy ha valamelyik cége bedőlt, hát nem baszkodta emiatt az idegesség a falhoz, használhatta dolgaihoz  a többit vállalkozást. Nem állítom, hogy szándékosan csalt és lopott volna, pedig de bizony. Mondhatnám.

Lényegében hitelből élt az összes cége, az a szegény marha pedig, aki olyan naív volt,hogy valamikor is szállított nekik, úgy megbánta, mint az az egyszeri hetetkölkedző kutya, akit még a sintér is jól megrugdalt az utolsó vacsorája helyett.
Több ember veszthette el Kohnék által folytatott parazita életmód következtében egzisztenciáját, teljes vagyonát, mint egy átlagos tetőről leugrálós fekete csütörtökön szokott ez megtörténni a Wall Streeten.

Nem ott voltam, ahol mesélték: a "tulajnak" volt olyan vállalkozása, ami (mielőtt kimentette volna belőle az egyébként is csekély értékű vagyont és becsődöltette volna) 400 milliós adósságot halmozott fel, miközben alkalmazott talán már csak a vezérigazgató volt benne.

Jaj... a vezérigazgató úr.... jut eszembe.... Nos, ő egy vicc volt. Hívhatnám udvariasan strómannak, de ennyire azért nem volt jelentős alak. Noha ő volt az összes cég általános vezetője (vezérigazgató, ügyvezető, talán még kuratóriumi tagként is előfordult itt-ott) de jellemzően a seggét sem merte kitörölni a tulajdonos célirányos utasítása nélkül. Ebben persze nyilván túloztam egy kicsit, hiszen a seggét talán kitörölte, de a gatyáját utána már csak kifejezett parancsra húzta fel. És azt is határozottan kijelenthetem - minden csúsztatás nélkül - hogy alá végképp nem írhatott semmit és utasítást sem adhatott önállóan semmire. Miért volt rá akkor szükség? Kellett valaki, aki "vezeti" a céget. Kell valaki aki elviszi majd a balhét, és leüli a leülnivalókat. Ez volt ő. Tudomásom szerint most épp a kurtavas árnyéka lebeg a feje felett. Sajnálom szegényt, de mondjuk nyilván jól megfizették a rá váró szopásért.

Epilógus

Naszóval eltelt egy kis idő a cégnél, és néhány peres ügyre való rálátás kapcsán feltámadhatott volna bennem a gyanú, hogy munkaviszonyom nem fog derűs véget érni. De én voltam a vak bátor ló, aki kitartóan robogott előre a gödör felé.

Aztán egy szép napon derült égből a hirtelen felindulásból elkövetett okirathamisításra való felszólítás érkezett részemre az épp külföldi körúton tartózkodó cégvezetéstől telefonon. Noha a legelső munkanapomon tisztáztuk, hogy én soha semmi ilyenben nem veszek részt, nem ért teljes meglepetésként a dolog. Mivel azonban eszemben sem volt a kedvükért börtönbe menni, és ezért az utasítás teljesítését természetesen annak rendje és módja szerint megtagadtam, és ennek utána a jogviszont tragikus hirtelenséggel (azonnali hatállyal, szóban) felmondták.

Nagyon szomorú voltam :) Viszont ami a kirúgásomnál sokkal fájóbban érintett, hogy a felmondás pillanatában már több mint egy havi munkadíjjal tartoztak, amit korábban "holnap" szándékoztak megfizetni, és a felmondás után pedig ezt is átütemezték "sohanapján"-ra.

Mit volt mit tenni, akasztanom kellett a hóhért: pert kellett indítanom a pereskedőbajnok ellen, az elmaradt fizetésem megkapása, és egyéb jogsértések megállapítása iránt.

Az első tárgyaláson persze már észlelték ellenérdekű felebarátaim, hogy nem nekik áll a zászló, hiába a "sztárügyvéd", hiába a "hamistanúk" bejelentése, mivel akik a dolgokat a javukra tanúsították volna, (a nagy kamu dumákat), legnagyobb bánatukra ők sem dolgoztak már a cégnél. Így a fizetett hamistanúkra nyomást gyakorolni - legalábbis nehéz. Félhettek ezért teljes joggal bipsiék, hogy a perviteli jószokásuk szerinti "hivatásos mindentlátók odarángatása" taktika most nem lehet igazán sikeres, ezért a rövid pereskedésnek gyors felszámolás lesz a vége.

Mit volt mit tegyenek: jobb ötletük nem lévén feljelentettek engem a rendőrségen.  Addig is húzódik az ügy, gondolhatták. Nem akartam okiratot hamisítani, és ezért most eljárás folyik ellenem. És ez komoly. Merthogy bohóctérfának kissé durva lenne.

Igaz, furfangosabbak voltak Kohnék a megszokottnál, és a megtagadott okirathamisítás témáját legnagyobb bánatomra nem merték előhozni. A feljelentés tárgya ezért "rongálás" lett. ideológia is készült hozzá: elromlott egy számítógépük miután (!) már elmentem a cégtől és ebből - némi logikai bakugrással - levonták azt az egyenes következtetést, hogy nyilván én rontottam azt el. Szándékosan. Valami dolog elleni erőszakról makogtak. Hát, udvariasan fogalmazva: érdekes...

Mindenesetre elkövettek ezúttal egy bolhafasznyi hibát: óvatlanul nevesítették becses személyem a feljelentésen. Nem ismeretlen tettes ellen követték el a "hamis vád" méltányolható perbeli értékű (a per elhúzását célzó) cselekményét. És - hála Jahvének - Kohn úr tette meg a feljelentést, és azt saját kezűleg méltóztatott aláírni.

Nagy bazmeg felé rohannak, legalábbis eleddig úgy föst. A furmányosságuknak ugyanis áldásos következménye lehet, hogy ha (és amennyiben) bebizonyosodik, miszerint mégsem egészen úgy történtek a dolgok, ahogyan azt ők a feljelentésükben előadták, akkor a cégvezető urak némi szerencsével egy hosszasabb tanulmánylátogást tehetnek hazánk büntetésvégrehajtási intézményeiben. Ki tudja? Jót tenne a magyar gazdaságnak. Ha eltűnne Lónyálas Kohn a porondról, tudomásom szerint még hittársai a Mazsihiszben sem ejtenének érte túl sok könnycseppet.

Mindenesetre most ennyit erről, de még ha eszembe jut valami vicces, akkor tán lepötyögöm még.

Kérem, kapcsojja ki!