Elgondolkodtatott, hogy mennyire megalapozott a társadalom egy csoportjának hátrányos megkülönböztetése a jog szemében, ideológiai, történeti okokra hivatkozva.
Vajon igazolható lehet-e, hogy egy velünk született, eleve meghatározott, megváltoztathatatlan tulajdonságunk alapján egész életre szólóan kettéosszák az embereket teljes jogú és másodlagos állampolgárokra?
A teljes jogú állampolgárok noha lényegesen kevesebbet fizetnek a közös kasszába, több szociális juttatáshoz juthatnak.
A teljes jogúak igényeik érvényesítésére szerveket, jogintézményeket hoznak létre, amelyek biztosítják, hogy diszkrimináció csak javukra történhessen.
A másodlagos állampolgárok legtipikusabb peres ügyeikben, melyet a teljes jogúak ellen folytathatnak, előre borítékolhatóan pervesztesek lesznek, ebben persze segít nekik a perben igénybe vett szakértők, bírók jellemzően teljes jogú volta.
Azonos bűncselekményekért - az elméleti jogegyenlőség ellenére - enyhébben bírálandóak el a teljes jogúak tettei, sőt a másodlagos állampolgárok az ellenük elkövetett cselekmények körében tett feljelentéssel azt kockáztatják, hogy köznevetség tárgyává váljanak.
A média - nem csak kimondatlanul - azt sugallja, hogy a másodlagos állampolgárok kevésbé alkalmasak családi kapcsolataik működtetésére, lusták és erőszakosak.
A társadalmi szokás azonban ennek ellenére az, hogy a másodlagos állampolgárokat arra neveljék, hogy eltűrjék a teljes jogúak fizikai és verbális terrorját, hiszen ők egyrészt többet bírnak, másrészt a jog általában nem nyújt nekik ez ellen semmiféle védelmet, harmadrészt, ha erőszakra erőszakkal reagálnának, akkor a teljes társadalom (a másodlagos állampolgárokat is beleértve) kiközösítené-megvetné őket. Ezzel együtt- ennek ellenére - társadalmi elvárásként jelentkezik a másodlagos állampolgárok felé a teljes jogúak felé a nyilvánosság előtti szolgaian udvarias viselkedés.
A másodlagos állampolgárok fő halálozási oka a szív és érrendszeri megbetegedések, amely más berendezkedéssel összevetve legalább 10 évvel csökkenti az élettartalmat. Az összevetésben szereplő berendezkedésben a teljes jogúak és a másodlagos állampolgárok élettartalma hozzávetőlegesen egyenlő, míg Magyarországon a különbség eléri a 15%-ot.
Azt hiszem, jó lenne, ha nem lenne hazánkban ilyen megkülönböztetés. Ha nem az alapján döntenének egy ember felől, hogy cigány, zsidó vagy férfi. Ha az embereket csak viselkedésük alapján skatulyáznánk, és nem születésük során szerzett tulajdonságaik szerint.
Mi férfiak másodlagos állampolgárok lettünk a földön. Átlendült az inga a túloldalra. Néhány száz éve még joggal háborodtak fel a gondolkodók azon, hogy miért nincsenek a nőknek a férfiakkal egyező jogosultságaik. (megjegyzem, abban az időben is voltak a hiányzó jogosultságokat kompenzáló más jogosultságaik) Szóval a felháborodás, és a változási iránti igény némileg érthető volt. Az viszont már felettébb furcsa, hogy a hiányzó jogok mellett a kötelezettségekért való harc valahogy feledésbe merült.
Manapság gyakran hallani, hogy X százalék nő van csak a jogalkotásban, ami kisebb, mint amit a társadalmi megoszlás indokolna. Igaz. Az is igaz viszont, hogy a szénbányászok, vagy a kukások között is hasonlóan kevesebb van belőlük. Sőt mondhatjuk, generálisan a munkavállalók között is rosszabb arányt találunk, ha alaposan megvizsgáljuk a kérdést. Vannak persze szakmák ahol részvételük jelentősen felülreprezentált, ilyen például a bírói hivatás. Furcsa továbbá, hogy jónéhány évtizede megtörtént az "egyenjogúsítás" (amiben a jogainkat megszerezték, de a kötelezettségeinket messziről elkerülték), de még mindig arra hivatkoznak, hogy hátrányos megkülönböztetés elleni szélmalomharc nőnek. Elgondolkodtat: milyen jogokat akarnak még?
Érthetetlen, hogy miért tartanak minket eleve alkalmatlanabbnak a gyermekek nevelésére (és ezt gyermekkorunktól kezdve olyan sikerrel is sulykolják belénk, hogy mi magunk is tiszta szívből elhisszük), noha a statisztikák azt mutatják, hogy a csak apák által nevelt gyermekek lelki egészségi szintje lényegesen magasabb, mint a csak anyák által nevelt gyermekeké, a gyermek nemétől függetlenül.
Ugyanúgy érthetetlen, hogy a köztudomásúlag tipikusan a különélő apák ellen irányuló bosszuhadjárat: a szülő elidegenítési szindróma, amely többek között a gyermekek ellen irányuló legsúlyosabb elképzelhető bűncselekmények egyike, miért találkozik a hatóságok kifejezett közönyével, noha a vonatkozó törvény (az 1952. évi IV. tv. "A házasságról, a családról és a gyámságról") és annak kommentárja expressis verbis kimondja, hogy az a szülő, aki a különélő szülő ellen neveli gyermekét, a gyermek további nevelésére alkalmatlan.
A dolog pikantériáját az adja, hogy ugyanehhez a törvényhez kapcsolódó kollégiumi állásfoglálás azt is kimondja, hogy ha a különélő szülő ellen nevelés már legalább részleges sikerrel járt, akkor a jog nem kíván közbeavatkozni. Ez a vonatkozó állásfoglalás, mely a törvény határozott rendelkezését teljesen súlytalanná tette, és egyoldalúan (bár nem nevesítetten) a gyermeküket elvadító nők érdekeit szolgálja, korántsem nem az egyetlen visszás döntés.
Ha fellapozzuk az Alkotmányt, úgy tűnik, hogy egyenlőek vagyunk:
57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő...
Orwell állatfarmjában azonban ügyesen tudnak érvényesülni a többieknél egyenlőbbek.
Kommentek