A minap beálltam egy, az Üllői úton levő benzinkút mellett levő dögburgeres autós kiszolgálórészlegébe, hogy feltöltsem vitaminokkal szervezetem lemerült raktárait, és megvásároljak valami pofátlanul túlárazott, de éhségérzetem azonnali kielégítését lehetővé tevő árucikket.
A kiszolgálás kifogástalan volt: a fáradt pincérnő a papírzacskózott kulináris élvezet mellé megajándékozott egy kötelező mosollyal. Igaz, hogy ez nyomasztóan pszichoid vicsorgásnak sikeredett csak, de kicsire nem adok: az én nemzedékem a nyolcadik utas szájszervén eddződött, így ez sem bírta elvenni a kedvem az ünnepi reggelitől.
Némi csalódást okozott ugyan a számomra, hogy a plakáton vastagnak tűnő, frissen sült hússal, ropogós salátákkal bőven megpakolt, és ránézésre semennyire nem dögszagú eledel a való életben... hát.... óvatosan és tömören fogalmazva is gusztustalan takarmányélelmiszer volt, amire azért rá lehet írni, hogy nyomokban emberi fogyasztásra alkalmas összetevőket is tartalmazhat. De sebaj! Hozzám képest a dzsungelben madárpókot falatozó celebjeink puhapöcsök, nekiláttam hát a rágás-nyelés folyamatának, ráébredve arra, hogy behúnyt szemmel és befogott orral tulajdonképpen egész ehető lehet bármilyen, első ránézésre borzalmas kaja. (Úgy gondolom az a tisztességes, ha itt és most figyelmeztetek mindenkit, aki a jövőben egy csónakban hánykolódhat velem hajótörés után a tengeren: nyitott szemmel aludjon - elvesztek a gátlásaim)
Alig jutott le az első néhány korty kóla a gyomromba, amikor odalépett járművemhez egy szakállas bronzos bőrű honfitársunk (most nem akarok cigányozni, mert az előző postom is tartalmazott némi szalonrasszizmust, és félek tőle, hogy a postot esetlegesen olvasó ifjúságot alaptalan előítéletekre taníthatnám) szóval odalépett és megkérdezte:
"testvír, nem kő neked egy új Sony hádí kamera? Megvettük, azt nem tuggyuk levinni Győrbe"
Nem vagyok semmi rossznak az elrontója, így nem bírtam megállni: "attól függ, mennyiért adod"
"Há nagyon occsó, neked most fíláron, százezerért elviheted"
"kösz haver, de nem kell." Százezer ugye marha sok, bár a felmutatott kamera szemmel láthatóan megért annyit. De amúgy is csak kíváncsi voltam...
Koma színről balra el, egy rakottszoknyás szépasszony felé. Nem telik el több mint 2 perc, és somfordál vissza: "Odaadom ötvenírt"
"meggondoltam magam, bocs, mégsincs rá szükségem."
"Dehá' nagyon jó cucc, most hoztuk ki a Lurdy Házból! Odaadom harmincé!"
Kösz. Gyanítottam persze eddig is, hogy nem az ózdi kohóban kereste meg a kamerára valót.
"Nem kell, egy fillért nem adnék érte!"
"Húszé odaadom!"
"Nem értesz a szóból, figyelj: NEM KELL!"
"Most mi a bajod, az hogy lopott? de hát nincs ráírva!"
"IGEN BAZMEG, AZ A BAJOM HOGY LOPOTT!! HÚZZÁL MÁR EL INNEN a PICSÁBA, DE KURVA GYORSAN!"
Valahogy észlelte az ábrázatomon a cimbora, hogy itt és most nem lesz biznisz, ezért szaporán odébbállt.
Hazafelé elgondolkodtam: most tulajdonképpen mire volt jó hogy nem vettem meg a kamerát? Nyilván tudtam volna fogni rajta legalább 50-70 ezer forintot! Több válasz lehetséges: társadalmi szempontok:nem támogatom a bűnözést a pénzemmel, nem segítek fenntartani ezt a kártékony életformát. Jogászkodás: nem lettem orgazda, nyugodtan alhatok.
Tudom: lúzer vagyok. A kamerát megveszi más, egyébként sem változik semmi, egy szavazat, egy erdőben eldobott akkumulátor mitsem számít.
Az igazság viszont az, hogy az említetteknél lényegesen egyszerűbb okom volt: hormonszint. Útálom azokat az embereket, akik mások helyzetének kihasználásából, mások vagyonának elrablásából, lopásából, mások kifosztásából élnek. Nem akarok velük semmilyen kapcsolatot. Nem számít, hogy cigányok, vagy nemcigányok. (jaj! Kimondtam mégiscsak)
És hát szeretnék holnap is a tükörbe nézni. Ha olyanná válnék mint ők, akkor ez nemigen menne.
Kommentek